Elméleti és gyakorlati szeminárium pszichológusok és pszichoterapeuták számára az OPD2 európai diagnosztikai eszköz elsajátításáról

A pszichoterápiás munka a diagnózissal kezdődik, melynek célja a páciens azon jellemzőinek azonosítása, amelyek alapvetően fontosak a fókusz kiválasztásához és a terápia megtervezéséhez. A pszichoterápiás tankönyvek szükségszerűen tartalmaznak egy fejezetet a kezdeti diagnosztikus interjú lefolytatásáról, az anamnézis gyűjtéséről stb. De kevés, ami világos, strukturált leírást ad a pszichoterápiás diagnózis felállításának és a pszichoterápia további tervezésének algoritmusáról.

Az OPD (operacionalizált pszichodinamikai diagnosztika) egy modern diagnosztikai eszköz, amely lehetővé teszi a diagnózis során szerzett információk strukturálását, és a legfontosabbak kiemelése után a diagnózis felállítását és a kezelés helyes megtervezését. Ennek érdekében az OPD-ből (mintegy 50 vezető német pszichoterapeutából) álló munkacsoport 1992 szeptemberében megkezdte a klinikai és empirikus kézikönyvek kidolgozását. A modern pszichodinamikai kutatások elemzése után a munkacsoport 5 tengelyt azonosított, amelyek közül 4 pszichodinamikus, a pszichoanalitikus megközelítés alapján (személyiségstruktúra, intrapszichés konfliktus, transzfer és ellentranszferencia) és egy leíró tengelyt. Németországban a pszichoterápia kifizetését a biztosítópénztárak átvállalják. Ebben a tekintetben a német pszichoterapeutáknak egy univerzális, elméleti iskolától független diagnosztikai eszközre volt szükségük, amelyet a tudományos és gyakorlati tevékenységekben minden irányú terapeuta használhat. A használati évek során rengeteg tapasztalati anyag gyűlt össze. Ez a gyakorlati tapasztalat és számos tanulmány indokolta az OPD-1 egyes rendelkezéseinek felülvizsgálatát és az OPD-2 új verziójának (módosított és kiegészített) megalkotását.

A terápia indikációinak meghatározásához fontos a betegség tapasztalatainak típusa és lehetséges kezelésének sajátosságai. A diagnosztikus interjú alapján a következő változókat értékeljük: a szomatikus vagy mentális adatok összetettségének mértéke, a szenvedés mértéke, a magány élményének ártása, a fizikai korlátok mértéke, a másodlagos haszon, a pszichodinamikai és szomatikus kapcsolatok megértésének képessége. , a megfelelő kezelési formák felmérése, motiváció, valamint személyes erőforrások stb.

Kiderül, hogy a páciens kapcsolati szokásai, vagyis dominánsnak és kisebb-nagyobb mértékben hatékonynak tűnő interperszonális attitűdök és minták (a mutatott viselkedés megfigyelésével és a beteg által elbeszélt epizódok elemzésével kimutathatók ), valamint a diagnosztikus reakciója (ellenáttétel). Fontos, hogy az eszköz lehetővé tegye az interperszonális pozíciók azonosítását is ("A páciens ismételten megtapasztalja önmagát másokkal való kapcsolatában...", "A páciens ismételten úgy él meg másokat, mint...", "Mások (beleértve a kérdezőt is) ismételten tapasztalják a beteg mint ... ", "Mások ismételten megtapasztalják magukat a pácienssel való kapcsolatban, mint ..."), majd az interperszonális kapcsolatok mely elemei a leghangsúlyosabbak (Ez az információ az interperszonális viselkedés körülményes modelljén alapul), valamint a páciensre jellemző kapcsolati dinamikát megfogalmazni.

A konfliktusok mind az alany, mind a tárgy szintjén megnyilvánulnak. Minden szinten feltárul egy passzív és aktív (ellenfób) mód, a konfliktusfeldolgozás kifejeződéseként. A diagnosztizáló feladata a konfliktus felmérése (lehet-e egyáltalán felmérni, mennyire látszik egyértelműen a konfliktusnak, mennyire teszi lehetővé a páciens védekezése saját konfliktusainak észlelését, a konfliktust befolyásoló stressz jelenlétét). Valamint típusa és megnyilvánulása az élet különböző területein (szülői család, párkapcsolat / család, munka / szakmai élet, szociális szféra, vagyon és pénz, a saját testhez való viszonyulás / szexualitás, betegségek).

A szerzők az alábbi konfliktuslistát kínálják:

• individuáció – függőség;
• alárendeltség - ellenőrzés;
• gondozási szükséglet - önellátás;
• önértékelési konfliktusok;
• bűnösségi konfliktusok (Superego);
• ödipális és szexuális konfliktusok;
• identitás-konfliktusok.

A struktúra értékelése, az intrapszichés konfliktus és a betegkapcsolat központi témájának megértése mellett a pszichodinamikai diagnosztika legfontosabb feladata. A meglévő kézikönyvben a struktúrát "Az én struktúrája másokhoz viszonyítva" (Rudolf, 1993) nevezik, amelyet 8 strukturális kategóriával írnak le: Önészlelés és tárgyészlelés: az önmagunkra való reflektálás képessége, amely magában foglalja a saját énről és az identitástudatról alkotott kép, valamint a saját affektusok meghatározása; a kapcsolatokban a másik reális képének észlelésének képessége, az én és a nem én megkülönböztetése, a tárgy integritásának észlelése, az észlelés realizmusa. Önszabályozás és a másokkal való kapcsolatok szabályozása: saját szükségletek, affektusok és önértékelési érzések integrálásának és szabályozásának képessége, és ezen az alapon az önkezelési képesség, az önbizalom és az önbecsülés érzésének fejlesztése. ; képesség, hogy megvédje a kapcsolatokat a saját impulzusoktól, egyensúlyban tartva az érdekeket és az elvárásokat. Belső és külső kommunikáció: belső párbeszédek lefolytatásának, önmagunk megértésének képessége; egy másik személlyel való érzelmi cserében való részvétel képessége, empátia. A belső és külső tárgyakhoz való kötődés képessége: az internalizálás képessége, az introjektumok használata, a preferenciák sokfélesége; más emberekhez való érzelmi kötődés képessége, segítség elfogadása, elkülönülés. A védelem minőségi jellemzőit és hatékonyságát külön értékeljük. Az egyéni ítéletekből a kutató strukturált profilt épít fel, és meghatározza a személyiségstruktúra szintjét. A szerkezeti sérelmek mértékének és minőségének megkülönböztetése érdekében a szerkezeti integráció négy szintjét (magas, közepes, alacsony, szétesett) határoztuk meg és ismertettük referenciapéldák segítségével.

Az OPD-2 adatértékelő űrlapok kitöltésének eredményeként a pszichoterapeuta egy holisztikus személyiségprofilt kap, amely lehetővé teszi 5 terápiás fókusz azonosítását (1 – a diszfunkcionális kapcsolatok mintázata, és 4 – a „konfliktusok” és a „struktúra” tengelyekből). A konfliktusok és a struktúra részletes diagnosztikája lehetővé teszi az egyes aspektusok meglévő zavarhoz való hozzájárulásának felmérését, és ennek megfelelően stratégiai döntést hozni a terápia tervezésével kapcsolatban (beleértve a környezet jellemzőit, a terápiás attitűdöt, a fókuszok hierarchiáját, a diszfunkcionális kapcsolati mintázatokkal kapcsolatos intézkedéseket és a terápiás technikákat). Ezenkívül az OPD-2 struktúra olyan eszközöket is tartalmaz, amelyek lehetővé teszik a terápia során bekövetkező változások értékelését.