Volt már olyan történeted, ami újra és újra ismétlődik? Mintha ugyanazon forgatókönyv szerint lennének megírva, és mindig negatív befejezéssel? Vagyis, amikor amit szeretnél, elérhetetlen marad, ehelyett szomorú "déjà vu" érzés kerít hatalmába... Azt is mondják, hogy "ugyanazon a gereblyén jársz", vagy "nem tanulsz az életből". Nemrég az egyik ismerősöm mesélte el, hogy újra és újra, miközben férfiakkal próbált kapcsolatokat építeni, úgy tűnt, ugyanabba a helyzetbe került: a férfiak a legnagyobb érzelmi hullám, a szeretet, a nyitottság, a kapcsolatfelvétel iránti vágy pillanatában szakították meg a kommunikációt. Minden alkalommal, a legalkalmatlanabb pillanatban, üresség, fájdalom és az érzéseiről való kimondhatatlanság érzése maradt benne... A helyzet csak akkor kezdett megoldódni, amikor felismerte ennek a forgatókönyvnek a gyermekkori történetével, nevezetesen a szüleivel való kapcsolatainak történetével való összefüggését. A családban a túlzott visszafogottság és az érzések és érzelmek bármilyen megnyilvánulásának elutasítása uralkodott. És mindig, amikor a lány erős érzelmeket érzett, és megpróbálta valahogy, éretlen, gyermeki módján kifejezni azokat, a szülők ahelyett, hogy elfogadták volna, megértették volna és elmagyarázták volna, hogyan kell kezelni a lány élményeit, hirtelen kimentek a szobából, magára hagyva a gyereket az érzelmeivel, és azzal büntették, hogy nem hajlandó kommunikálni. Azt mondták, hogy a jó lányok udvariasan viselkednek - nem sikoltozik, nem kiabálnak, nem sírnak, nem mérgesek, nem viselkednek rosszul, és nem visítanak örömükben... A jó lányok csendesen és visszafogottan viselkednek. És a szülők csak a jókkal kommunikálnak... És csak a jókat szeretik... És a "rossz vagyok" meggyőződéssel együtt, amellyel fél életén át küzdenie kellett, égő neheztelés telepedett a gyermek lelkébe a szülei iránt, amiért elhagyták azokban a pillanatokban, amikor a legnagyobb szüksége volt rájuk. És mivel a szülőket szeretni és tisztelni kell, és lehetetlen dühösnek és megsértődni, el kellett rejtenünk magunkban a neheztelést a lelkünk legtávolabbi fiókjába, és szeretnünk kellett a szüleinket, mert amikor még gyerek vagy, nem fogsz túlélni a szüleid nélkül. Így a neheztelés megéletlen, ki nem mondott és meg nem bocsátott maradt. A pszichénk úgy van elrendezve, hogy időszakosan olyan helyzetekbe repít vissza minket, amelyeket nem éltünk meg, nem integráltunk és nem fejeztünk be. Ezt hívják nyitott gestaltnak, vagy „ugyanazon gereblyén való átlépésnek”. És amíg nem ismerjük fel ezt a kapcsolatot, és azt, hogy milyen érzések gyötörnek minket újra és újra, és visznek vissza minket az előző helyzetbe, addig körbe-körbe fogunk járni, visszatérve ugyanazokhoz a történetekhez és ugyanazokhoz az élményekhez. Mert amikor megéletlen harag van, ki kell adnunk magunkból, amikor megéletlen szomorúság van, sírnunk kell, amikor megéletlen neheztelés van, el kell gondolkodnunk. Adj magadnak engedélyt, találd meg a megfelelő időt és helyet, amely biztonságos önmagad és a környezeted számára, és éld át az érzéseidet, fejezd ki őket, és engedd el őket. Szavakon, mozgáson, rajzoláson, táncon, levélíráson keresztül… Csak akkor lesz helye a lelkedben a helyzetek, mások cselekedeteinek megértésére, gyengeségeik és hibáik megértésére, az együttérzésre. És akkor nem lesz szükség arra, hogy visszatérj a régi helyzetekhez, akkor lesz helye a saját tudatos döntéseid kiválasztásának és meghozatalának. Ha segítségre van szüksége olyan helyzetek megoldásában, amelyek újra és újra ismétlődnek, mint egy forgatókönyv, vegye fel velem a kapcsolatot, szívesen segítek. A szöveget Galina Kapshiy, az Alter Ego központ pszichológusa készítette.